IDŐKAPSZULA (2010-2011)
Csöndesen
A csönd kötelesség,
Hogy szememre vessék,
A csönd kínszenvedés,
Zuhanórepülés.
A csönd, csöndet vet,
Mély csöndeket.
A csönd én vagyok,
És csöndet hagyok,
Hogy csönd lehessen,
És én eltehessem.
A csönd képtelenség,
A csönd nem jó, nem szép.
A csönd el nem fér.
Csönd van, ha kezed a kezemhez ér.
A csönd nem szép, nem jó,
A csönd itt nem jó szó;
A csönd tiszta és szent –
Ez itt nem csönd, csak csend.
2011. január 3.
Csend rabjai
A két ember közé most éket ver a csend,
Mely a künn csendjében egyre hangosabban zeng.
Ordít, hogy meghalld, és már szinte hallod,
Mit zajos élte után szentségként hallgat a halott.
Azt hinnéd, a beszéd tiszta formája a némaság,
Pedig, mintha részeg volna – önfeledten hátba vág.
Némaság
Csak csendben, csak halkan,
De némán, hogy halljam.
Az élet az zene,
Én, hadd haljak bele.
Nem látok, csak hallok,
És majd’ belehalok.
Mert többet akarok,
Mint amennyit kapok.
A világ most dadog,
Én suttogó vagyok.
De majd elnémulok,
Hogyha úgy akarok.
Vagy ordítni fogok,
Mert kötélen lógok:
Nyakamon a zsinór
Rám némaságot szór.
Időkapszula
Olyan világba születtem én bele,
Hol az emberiségnek nincs múltja vagy jövője.
Az élet, ez a játék múltról s jövőről szól,
De az ember most csak pillanatnyi jeleneket hajszol.
Csal, mert a múltját nem becsüli meg,
És mert jövője nem érdekli, törvényeket szeg.
Meghalna a jelenbéli élvezetekért,
Mert évezredek óta egy jó szót meg nem ért:
Nem érti, vagy csak nem akarja megérteni,
Hogy a múltat, s jövendőt a jelen teszi.
Kettes számú időkapszula
Olyan világban éltem valaha,
Hol az ember, embernek volt farkasa.
Szent a miénk, az enyém, a magántulajdonom,
De ami a másé, vagy másé volt – azt úgy, ahogy van, leszarom.
Késve érkezett a sajnálkozó pillantás,
És késve rá a jóváhagyó megbocsátás.
Éltem ilyen világban, de már nem itt élek,
Ott találsz, hol kevésbé bonyolult az élet.
Nem mondhatom, hogy egetverő az élettapasztalatom,
De hogy hogyan nem szabad élni – azt hiszem, hogy tudom.
Hármas számú időkapszula
Olyan világban fogok én élni,
Hol az ember, a másikat tényleg érdekli.
Olyanban, hol valóban keresi a jót,
És kimond másért néhány keresetlen szót.
Ott, hol tudja: egy ember, az egy ember, semmi még
Nade sok ember – az már emberiség.
Hogyha
Hogyha magadra hagy az életösztön,
Sunyin szertefoszlik, s arra sem jut ideje, hogy elköszönjön:
Nem tehetsz róla, ne hibáztasd magad,
Mert a nagyvonalúság bélyege csúnyán rád ragad.
Hogyha a sivatag közepén arra vársz,
Hogy jöjjön a kígyód, s csak álldogálsz,
Elgondolkodhatnál rajta,
Míg nem kap tetten az a szegény pilóta.
Hogyha így volna, elgondolkodhatnál rajta,
Hogy az embert minden tette formálja.
Tetteid a magas rangú „agy” követi el,
Nincs döntési lehetőség – mozgásod paralel.
De hogyha nem így volna, és egy rímért töröd magad most,
Akkor aztán baromira nem hagyhat el az életösztön, mert nincs hozzá jogod.
Mert még alkotnod kell valamit – a sivatagban sem voltál,
És igen, megint szar lett a vers, amit írtál.
Nem mehetsz sehová, mert adnod kell valamit
A világnak, és jelezned, hogy igen, te jártál itt.
AMI A SZÍVEMET TARKÍTJA (2010)
Nem tudhatom
Nem tudhatom, miért érzem úgy, hogy nincsen bennem semmi,
Miért cövekeltem le, miért vagyok képtelen tovább menni.
Nem tudhatom, miért érzem úgy, hogy üres minden gondolat,
És kopog, mint az éhínség, mely kegyetlenül fojtogat.
De rájöttem, hogy miért fázom úgy, ha átjár a jeges rémület -
Mert nem tudhatom, ha nem lennél, mit kezdenék nélküled.
Miért cövekeltem le, miért vagyok képtelen tovább menni.
Nem tudhatom, miért érzem úgy, hogy üres minden gondolat,
És kopog, mint az éhínség, mely kegyetlenül fojtogat.
De rájöttem, hogy miért fázom úgy, ha átjár a jeges rémület -
Mert nem tudhatom, ha nem lennél, mit kezdenék nélküled.
Szép szerelmes szívem
Nehéz a lelkem, mert céltalan vagyok,
Mert azt mondják, elveszek, és semmit sem adok.
Mert magam tehetetlennek érzem,
Száz sebem egy – míg meg nem alvad, vérzem.
A dagadó lélek elnyomja szívem,
S ha volna még, kicsordulna vízzé vált vérem.
Az elfojtott fájdalom a végletekig hajt,
S szép szívem egyszer csak belepusztul majd.
Mert azt mondják, elveszek, és semmit sem adok.
Mert magam tehetetlennek érzem,
Száz sebem egy – míg meg nem alvad, vérzem.
A dagadó lélek elnyomja szívem,
S ha volna még, kicsordulna vízzé vált vérem.
Az elfojtott fájdalom a végletekig hajt,
S szép szívem egyszer csak belepusztul majd.
Szeretem
Fáj nekem, ha leülnék, és állni sem bírok,
Szívesen meghalnék, csak feküdni akarok.
Mert úgy álmodhatok, és nem vagyok fáradt,
Jobb is, ha pusztulok, mint ha minden így marad.
Szórakozott valóm is velem meghalna,
És soha többé nem lennék ábrándozó poéta.
Érzéketlen volnék, és nem kéne félnem,
Hogy mit tenne, azt megteszi, és nem lesz már mellettem.
Itt ülök én egyedül, és ő ül fejemben.
S ha ezt mind el nem mondtam volna, azt írnám: szeretem.
Szívesen meghalnék, csak feküdni akarok.
Mert úgy álmodhatok, és nem vagyok fáradt,
Jobb is, ha pusztulok, mint ha minden így marad.
Szórakozott valóm is velem meghalna,
És soha többé nem lennék ábrándozó poéta.
Érzéketlen volnék, és nem kéne félnem,
Hogy mit tenne, azt megteszi, és nem lesz már mellettem.
Itt ülök én egyedül, és ő ül fejemben.
S ha ezt mind el nem mondtam volna, azt írnám: szeretem.
Egyedül
A fellegeket sötét lepel borítja,
Egy csillag a párját hazaszólította.
Mind hazaszólította szerető párját,
Nem gyúlnak most csillagok, mint reményteljes fáklyák.
Nyitva az ablak, de madár nem csicsereg,
Az éjszakában nem gyűl délceg madársereg.
A tücsök majdnem alszik, a macska meg vemhes,
Nem jár erre kutya sem, ki, mert éhes, beles.
A Hold szemet huny most, ma este magam vagyok,
Nem lát senki sem, és nem zavarnak zajok.
Vajon mi történt velem, hisz akármit tehetnék,
A nyugat napja álmatagon búcsút intett rég.
Kinézek az ablakon, s nem alszom el még.
Úgy érzem, hogy nem tehetném, amit szeretnék.
Mert egyetlenegy gondolat bánt engemet:
Hogy mert egyedül vagyok, nem lehetek veled.
Bőröm alatt
Gondolatfoszlányok cikáznak fejemben,
Szerelmes szívemhez utakat keresve.
Gyengéden átkarolja lelkem egy mondat,
S meglelem legszebb gondolataidat.
Ereimben lüktet, s forróbb, mint a vér: a gyönyör,
Mely darabokra szaggat, és minden percben megöl.
Hirtelen elvész, s mire előkerül
Már nem él; megfulladt, s most lassan elmerül.
Szerelmes szívemhez utakat keresve.
Gyengéden átkarolja lelkem egy mondat,
S meglelem legszebb gondolataidat.
Ereimben lüktet, s forróbb, mint a vér: a gyönyör,
Mely darabokra szaggat, és minden percben megöl.
Hirtelen elvész, s mire előkerül
Már nem él; megfulladt, s most lassan elmerül.
Azt mondtad
Nem hiszek magamban, mert megtévesztettél.
Nem szabad átverni, ki önmagától is fél.
Nem hiszek tebenned, mert csúnyán becsaptál,
S lelkembe hasított ostorod nagyon fáj.
Nem hiszek benne sem, mert, hogy ő van, nem hittem -
Azt mondtad, hogy a világon mi vagyunk csak ketten.
Nem szabad átverni, ki önmagától is fél.
Nem hiszek tebenned, mert csúnyán becsaptál,
S lelkembe hasított ostorod nagyon fáj.
Nem hiszek benne sem, mert, hogy ő van, nem hittem -
Azt mondtad, hogy a világon mi vagyunk csak ketten.
Ami ott van
Amikor a düh kíméletlenül elfog,
És a türelmed az engedélyed nélkül elfogy,
Az tehetetlenség, amit kétségbeesés követ,
Az nem egyszerű indulat, hanem forró harag, ami már százezreket ölt meg.
Azon, hogy elfojtsd, nem is gondolkodsz,
Csak később, mikor már tudod, hogy ott volt.
De azt előtte is sejtetted - vagy tudtad?
Hogy valami fáj, feszít, éget, megöl, és – ott van.
Hajnali ének
Alszik a város, alszik az élet,
Nem jár az utcán se szó, se ének.
Folyik a vízcsap, búg belé a fürdő,
Sáros a padló, lépte zeng, mint harci kürtő.
Kócból csepeg piszkos nedv, ruhából az esővíz,
Lóg a kagyló belsejébe fáradt, fehér leánykéz.
Fekete az ég, fekete a hajnal,
Beveti az ágyat, fekszik mocskos hajjal.
Felcsendül egy énekszó, kint az utcán dalol ő,
A toprongyos, kolduló, borhangú dalosnő.
Éjnek éjszakáján az ablak alatt gajdol,
Aludni nem lehet. Alszol már, alszol?
Ahhoz készül éppen, szemeit lehunyja,
Arcán csordul sós könny, rövid álomba ringatja.
Fekete az ég, feldereng a hajnal,
Aludni próbál, fekszik mocskos hajjal,
Úgy fekszik ott, semmiként, mint fel- feldobott kő,
S már megint – még mindig ott a borhangú dalosnő.
Felkel a város, éled az élet.
Hajnalodik, s szól a hajnali ének.
