A következő három nap - Russel Crow betér egy körre

A következő három nap

Nem szeretek beszámolót írni olyan élményekről, amiket az idióta baráti társaságaimmal élek át, mert figyelmetlenül és felszínesen követem végig az adott filmet, színházi előadást, kiállítást, ésatöbbit.

De most szerdán, Xy kivételesen hagyta, hogy két órán keresztül ne kapjak levegőt.

Persze megint lekéstük a foglalásunkat, feloldották, de az előzetes végére helyet foglaltunk a szokásos nyolcsoros teremben, a „szerelmesszékben”, ahonnan egyszerre lehet nézni a képet és a feliratot.

A film elég hatásosan kezdődik, és még csak röhejesen hatásvadásznak sem mondanám.

A hátsó ülésen egy férfihang – a néző nem tudja, hogy ki – nyögdécsel, hogy „please, please take me to the hospital”, és láthatóan haldoklik, Russel Crow pedig aggódva fordul hátra - egymás után négyszer-ötször. Ez mind darabokban bevágva a főcímbe, amiben egyébként körülbelül háromszor hangzik el a forgalmazó (’a Lionsgate production’, ’a Lionsgate film’, ’a film by Lionsgate Productions’, plusz a főcím előtt a „cégér”).

A hapsi meghal, Russel rémült képe, majd lecseng a főcímzene, és kezdődik a bűvös hármas kerete:  „Az előző <b>három</b> év”.

Szerintem elég jó keretet ad neki a hármas szám, és az ezzel való játék, valamint a függő első jelenet, ami – mint később kiderül – a film közepéből random kivágott részlet. Ugyanúgy benyomhatták volna az előtte vagy utána lévő jelenetet, mert mindenhol elhangzik egy-egy súlyos mondat, mindenhol történik egy-egy izgalmas mozdulat, cselekmény, s így sejtelmesebb volt a film, és értetlenebb a néző, aki utána úgy érezte, hogy húdejófilm ez.

Az expozíció gyorsan zajlik és egyértelmű, a nőt rögtön a film elején lecsukják, a pasi hamar dönt és cselekszik, a végkifejletet is hipp-hopp lerendezik. Így, utólag nem is nagyon tudom, hogy a fenébe’ tartott két és fél órát a film.

Mindenesetre sok szép mozzanata van, kevés közhellyel és lapos mondattal, jól előkészített cselekménnyel, csak semmi deus ex machina. Mivel a néző ennek az előkészítésnek szemtanúja, és mégsem ért egy csomó mindent, mert képeskönyv-szerű bevágásokkal tömték tele, a közepétől kezdve végigizgulja. Jó rafináltak ezek a filmes emberek :D

2011. 02. 12.

Fernando Botero, Kolumbia büszkesége - Egy félrehangolódás

Félrehangolva

Már épp örülőfélben voltam, hogy mostanában nem várok el sokat egy filmtől, zenétől, könyvtől, vagy épp egy adott képzőművésztől, és ezért rengetegszer csalódom kellemesen.

Ma is vegyes érzelmekkel vágtam neki ennek a kiállításnak, kelletlenül; fáradtan, tudva, hogy ha a megbeszélt délután három óra helyett csak negyed ötkor indulunk el, akkor már be se fognak engedni – a Szépművben fél ötig van jegyárusítás, és így át se tudunk majd futni a termeken, mire fél hatkor kipaterolnak.

Aztán mikor már a kezemben fogtam a jegyem, leraktam a kabátom a ruhatárban, és láthatóan nem gyülemlett fel túl nagy tömeg - jórészt idős külföldiek -, megnyugodtam.

Beléptem a terembe. Nem, igazán képmutató volna, ha most azt állítanám, hogy nem számítottam másra – nem számítottam jobbra, számomra tűrhetőbbre. Igenis, az ismerőseim azt mondták, hogy különleges, kihagyhatatlan. Talán nem értek hozzá eléggé. Talán prűd vagyok hozzájuk képest, vagy túl kevéssé idomul az ízlésem a művészies (nem mondom, hogyművészieskedő, de feltétlenül művészies), modern, mindenki-múzeumba-jár közízléshez. Nekem ez a legkevésbé sem művészet, de úgy látszik, Frida Kahlo vagy Dalí szürrealizmusa és egyedisége már kevés: úgy látszik, ide több kell…

(ÁDÁM ÉS ÉVA, Botero)

A művész azt mondja, szerinte egy másik alkotó munkáiból meríteni, azt újraalkotni annyi, mint összemérni azzal a művészi értékét… a festői erejét.

A probléma az, hogy nem a festmények lényegesnek szánt apró mozzanatait, gondolatait közvetíti saját művén keresztül, nem azokat ragadta meg. Az alapul vett festményeket megcsupaszította, elvette a lényegüket, és nem adta vissza nekik a festés során, még csak átformálva, a saját véleményéhez simítva sem.


(VELAZQUEZ INFÁNSNŐ c. FESTMÉNYE UTÁN, BOTERO, 2005)

Egy meztelen testben az a szép, ha szép. Attól, hogy meztelen, még nem lesz sem érzéki, sem letisztult. Én szeretem a megbotránkoztató, elgondolkodtató, groteszk művészetet, mert szerintem fontos a lelki-szellemi meztelenség. De az baj, ha egy művész ezt csak fizikailag, valóban meztelen testekkel tudja elérni, átadni – vagy még úgy sem.

Ezek a testek nem megbotránkoztatóan, érdekesen szépek és nagyok voltak, hanem – az én véleményem szerint – otrombák.

(SZOBOR EGY MEDELLÍNI TÉREN, Botero)

Sajnos az egyik teremben vetített dokumentumfilm sem tudta velem elfogadtatni, hogy ez alkotás, művészet. Eleinte furcsának éreztem, hogy egy ilyen (sajnálom, de ezt a kifejezést kell használnom) primitíven elvont művésznek hogy lehet ekkora személyi kultusza – Kolumbia sok városában egész tereket, főtereket, városházak dísztermeit áldozták a szobrai kiállítására, sokezres, talán soktízezres tömeg fogadja, ahányszor hivatalosan ellátogat valahová. Aztán, a filmet nézve ráébredtem, hogy magának csinálta sikerét: ma ő Kolumbia és Medellín - a szülővárosa - büszkesége. Naná, hogy személyi kultusza van.

Azért nekem mégis csípi a csőröm… ez (lesz) a művészet? Ez jön…?

(Illetve… Botero munkásságát nézve, ez van már vagy hatvan éve?)