2011. január 30., vasárnap

Fernando Botero, Kolumbia büszkesége - Egy félrehangolódás

Félrehangolva

Már épp örülőfélben voltam, hogy mostanában nem várok el sokat egy filmtől, zenétől, könyvtől, vagy épp egy adott képzőművésztől, és ezért rengetegszer csalódom kellemesen.
Ma is vegyes érzelmekkel vágtam neki ennek a kiállításnak, kelletlenül; fáradtan, tudva, hogy ha a megbeszélt délután három óra helyett csak negyed ötkor indulunk el, akkor már be se fognak engedni – a Szépművben fél ötig van jegyárusítás, és így át se tudunk majd futni a termeken, mire fél hatkor kipaterolnak.
Aztán mikor már a kezemben fogtam a jegyem, leraktam a kabátom a ruhatárban, és láthatóan nem gyülemlett fel túl nagy tömeg - jórészt idős külföldiek -, megnyugodtam.
Beléptem a terembe. Nem, igazán képmutató volna, ha most azt állítanám, hogy nem számítottam másra – nem számítottam jobbra, számomra tűrhetőbbre. Igenis, az ismerőseim azt mondták, hogy különleges, kihagyhatatlan. Talán nem értek hozzá eléggé. Talán prűd vagyok hozzájuk képest, vagy túl kevéssé idomul az ízlésem a művészies (nem mondom, hogyművészieskedő, de feltétlenül művészies), modern, mindenki-múzeumba-jár közízléshez. Nekem ez a legkevésbé sem művészet, de úgy látszik, Frida Kahlo vagy Dalí szürrealizmusa és egyedisége már kevés: úgy látszik, ide több kell…

(ÁDÁM ÉS ÉVA, Botero)

A művész azt mondja, szerinte egy másik alkotó munkáiból meríteni, azt újraalkotni annyi, mint összemérni azzal a művészi értékét… a festői erejét.
A probléma az, hogy nem a festmények lényegesnek szánt apró mozzanatait, gondolatait közvetíti saját művén keresztül, nem azokat ragadta meg. Az alapul vett festményeket megcsupaszította, elvette a lényegüket, és nem adta vissza nekik a festés során, még csak átformálva, a saját véleményéhez simítva sem.


(VELAZQUEZ INFÁNSNŐ c. FESTMÉNYE UTÁN, BOTERO, 2005)
Egy meztelen testben az a szép, ha szép. Attól, hogy meztelen, még nem lesz sem érzéki, sem letisztult. Én szeretem a megbotránkoztató, elgondolkodtató, groteszk művészetet, mert szerintem fontos a lelki-szellemi meztelenség. De az baj, ha egy művész ezt csak fizikailag, valóban meztelen testekkel tudja elérni, átadni – vagy még úgy sem.
Ezek a testek nem megbotránkoztatóan, érdekesen szépek és nagyok voltak, hanem – az én véleményem szerint – otrombák.

(SZOBOR EGY MEDELLÍNI TÉREN, Botero)

Sajnos az egyik teremben vetített dokumentumfilm sem tudta velem elfogadtatni, hogy ez alkotás, művészet. Eleinte furcsának éreztem, hogy egy ilyen (sajnálom, de ezt a kifejezést kell használnom) primitíven elvont művésznek hogy lehet ekkora személyi kultusza – Kolumbia sok városában egész tereket, főtereket, városházak dísztermeit áldozták a szobrai kiállítására, sokezres, talán soktízezres tömeg fogadja, ahányszor hivatalosan ellátogat valahová. Aztán, a filmet nézve ráébredtem, hogy magának csinálta sikerét: ma ő Kolumbia és Medellín - a szülővárosa - büszkesége. Naná, hogy személyi kultusza van.
Azért nekem mégis csípi a csőröm… ez (lesz) a művészet? Ez jön…?
(Illetve… Botero munkásságát nézve, ez van már vagy hatvan éve?)

1 megjegyzés:

  1. Minden nap a suliba menet látom a metróban ezt a kiállítást, illetve a róla szóló plakátot :D
    Én mondjuk eleve nem szeretek múzeumokba járni, szépek szépek, amik ott vannak, de nem igazán fognak meg, mert nem én vagyok...
    Ezek meg... nekem az járt végig a fejemben, hogy azért csinálta, mert mindenhol vékony lányok/nők "vannak"/az van divatban, a modellek, és ahogy írtad egy meztelen test attól lesz érzéki/szép, ha szép. Nem mondom, hogy nem lehet valaki kövéren szépe/szexi (remélem is, hogy lehet :D :D), de ezt látjuk a filmekben, fotókon.

    VálaszTörlés